Mindegy, hogy az ember mennyire lesz sikeres a szórakoztatóiparban, mindig emlékeznie kell majd az első fellépésére, hogy az katasztrofális volt-e, csodálatos, vagy nagyon elvont. A "Mindenki elkezdte valahol" [rovata az újságnak, amelyben a cikk található] megőrzi ezeket a pillanatokat azáltal, hogy interjúalanyait megkéri, meséljenek arról, amikor először tisztelték meg jelenlétükkel a színpadot. Ezúttal az A.V.Club az Alkonyatból és a 100Monkeys együttesből ismert Jackson Rahbone-nal beszélgetett a csütörtöki House of Blues-béli 100Monkeys koncert előtt.
J.R.: Legelső fellépésem idején még óvodába jártam. Akkoriban Norvégiában éltünk egy Stavanger nevű helyen. Itt élt a családom négy évig, amikor még kissrác voltam.
Egyébként ezen első fellépésem alkalmával The Big Bopper-re [régi amerikai rádiós és DJ] tátogtam és táncoltam teljesen magamtól, és ezzel hatalmas sikert arattam. De igazából annyira már nem emlékszem az egészre. Az rémlik, hogy hátra volt nyalva a hajam, és feltűrtem az ingem ujját, mintha csak rá készülnék gyújtani. Mindig is szerettem ezt a fajta zenét, pedig akkoriban még igencsak kis kölyök voltam.
Tanáraid vagy a családod nem ösztönöztek, hogy fellépjél valami tehetségkutató műsorban?
Világéletemben én voltam az osztály bohóca. Anyukám azt mondja, mindegyik igazgatóm felhívta minden egyes évben, hogy elmondja neki, milyen problémás gyerek vagyok. Az órákon neveletlen voltam, és mindig elértem, hogy az osztálytársaim rajtam nevessenek. Úgyhogy igen, azt hiszem, valamelyik tanárom ötlete volt, hogy nekem fel kellene lépnem valahol. De nem tudom, miért pont tátikáztam. Bár ez a 80-as évek végén történt, amikor Milli Vanilli volt a divat.
És miért éppen a Chantilly Lace-t választottad?
Mit nem lehet benne szeretni? Egy telefoncsörgéssel kezdődik, majd beleszól egy mély hang, hogy "Hellooooo baby". Ez olyan vicces és egyben teátrális. Arra készteti az embert, hogy rázza rá a csípőjét, pláne, hogy az a dal szövege, hogy “wigglin’ walk and gigglin’ talk / makes the world go round, round, round.” [~ sétálj kígyózó mozgással és nevetgélve beszélj / hogy a világ körbe-körbe forogjon] Az 50-es években még tudták, hogyan kell popszámot írni! Big Bopper rádiós DJ volt, és épp ez volt a sláger, mielőtt Bopper tragikusan korán meghalt abban a repülőgép szerencsétlenségben, amelyben Ritchie Valens és még sokan mások is életüket vesztették.
Azt hiszem, már kisgyerekként is szerettem ezt a zenét, mert szüleim nagyon konzervatívak voltak. Jódarabig nem hallgathattam más zenét. Úgy kellett belógnom a haverokhoz, hogy meghallgassam a rap albumaikat. Blues zenén és Muddy Waltersen nőttem fel, nem hallgathattam szemetet. Olyan zenét hallgattam, amely már akkoriban 40-50 éves volt.
És milyen volt az első zenekari fellépésed?
Az első zenekaromat 15-16 évesen alapítottam. Még azelőtt volt, hogy megtanultam volna vezetni, vagy legalábbis jogsit szereztem volna. Egy három fős punk együttesem volt, aminek 'Sink Full Of Naked Barbies' [~ Meztelen Barbiekkal Teli Gödör] volt a neve. Egyetlen számot sem vettünk fel, asszem, ez jó hír. Nem voltunk nagyon jók. Basszusgitároztam a bandában és háttérénekes voltam. Azt énekeltük, amit az énekesünk kitalált, meg Bouncing Souls számokat dolgoztunk át illetve a "When I come around-ot" a Green Day-től. Határozottan emlékszem, hogy volt pár számunk a Dookie-tól is. Folyton az ő zenéjüket hallgattam, mikor a kertben dobáltam kosárra.
Aztán volt egy igazán gáz bandánk, a négy tagú álló Forever Questioned, akikkel akusztikus zenét játszottunk. Már-már emósok voltak. Gyűlöltem velük játszani. Két hétig voltam a csapatban, aztán nem bírtam tovább.
Aztán DJ is voltam. DJ Joyride [joyride ~ sétakocsikázás] volt a művésznevem. Nem is tudom, miért azt választottam. De akkoriban, amikor texasi srác voltam, jól hangzott. Legszívesebben bepattantunk volna egy kocsiba és keresztül-kasul szeltük volna a texasbéli Midlandet.
Rádiós DJ voltál vagy klub DJ?
Mobil DJ voltam. Első melómat afféle poénból csináltam. 14 éves voltam és egyik haverom bátyja DJ volt, aztán ő abbahagyta, de otthagyta nekünk a teljes felszerelést, mi meg kitaláltuk, hogy rendezünk egy bulit a haveroknak. Aztán olyan jól sikerült, hogy valaki egyszer azt mondta, hogy ha elmegyünk hozzájuk DJ-nek egy buliba, 50 dollárt fizetnek óránként. Ez meg királyul hangzott, úgyhogy megcsináltuk. Mire 16 éves lettem, már 150 dollárt kerestem óránként. Én voltam a DJ a nővérem szalagavatóján, a saját iskolai bálomon, esküvőkön, különböző bulikon.
Szerettem DJ-zni, sok tapasztalatot szereztem belőle, amit most fel tudok használni a 100Monkeys-nál. Mai napig összeírjuk a lejátszási listát, mielőtt belekezdenénk a zenélésbe, és előtte kipuhatoljuk a hallgatói igényeket is. Mi sok hangszeres váltást csinálunk előadás közben, úgyhogy ezt elpróbáljuk, és ki kell találni, mi a dalok legjobb sorrendje, az, ha mondjuk három számot ugyanazon a hangszeren játszunk, vagy ha egyfolytában váltogatjuk a hangszereket. Ezek mind-mind a DJ-zős napjaimig visszanyúló szokások.
És mi hozta lázba a közönséget?
DJ Flex 'Are You Ready'-je nagy siker volt. Az egész arról szólt, hogy azt kiabálják benne, hogy "Készen állsz?", miközben valami jó kis house alap megy. Ezt fogtam és összemixeltem egy Szezám utcás meselemezen található egyik mesével, aminek meg az volt az eleje, hogy "Készen állsz, hogy meghallgasd a mesét?" Úgyhogy ezeket összekevertem úgy, hogy a mesének a szövege ment a house alapokon, amitől olyan lett az egész, mint egy mese, amire táncolni lehet. Úgyhogy ezt igazán szerettem a DJ melóban, hogy szórakoztattam az embereket, és olyan zenét játszottam, amire táncolhattak.
Carl Cox volt a másik, amit nagyon szerettem játszani, és még Basement Jaxx.
Egyszer találtam egy nagyon fura számot Dallasban, amikor meglátogattam a nővéremet a főiskolán. Úgy kezdődött, mintha egy repülőgép szállna le valahol. Egy Sal Dano nevű srác játszotta, és az volt a címe, hogy 'Hands up'. Imádtam játszani. Nagyon beteg szám, viszont jól hangzott Carl Cox-szal. Mindezt megfűszereztem még egy kis pikáns Wolffal is, hogy legyen egy kis zamata.
De hogy jutottál el attól, hogy 6 éves korodban kizárólag az 50-es évek zenéit hallgathattad, addig, hogy 14 évesen már diszkózenét kevertél?
Valahogy így alakult. Sok különböző hatás ért életem során. Mikor nagyszüleim meghaltak, apám nekem adta a régi lemezeiket. 10 éves voltam akkor, vagy így valahogy, és az mind 50-es évekbeli szám volt. Apám a bluest szerette, anyukám a musicaleket. Nővéreim techno és house zenét hallgattak. A legelső CD, amit saját pénzemből vettem... a dallasi emberek akkortájt a rap és a hiphop világát élték, nekem viszont fogalmam sem volt, mik ezek. Megkértem anyukámat, hogy vigyen el egy hanglemez-üzletbe, de fogalmam sem volt mit vegyek, viszont nem akartam, hogy ne tudjak a ezekről a rapes témákról beszélgetni. Így aztán vettem egy 'The Source Presents Hip Hop Hits: Volume 1' CD-t. Azon rajta van pl. Wyclef 'Stayin Alive' című száma is. Az lett az egyik kedvencem. Szóval valahogy így történt az átmenet, a fejlődés. Sokat utaztam gyerekként - két-három évente új helyre költöztünk - úgyhogy sok hatás ért. Nagyon eklektikus ízlésem van.
Forrás itt, és az eredeti cikkben a szóban forgó zenéket is meghallgathatjátok. Jó, amit Jackson mixelt össze, azt nem, de az eredeti számokból jó sokat belinkeltek a szerzők.
Azt hiszem, már kisgyerekként is szerettem ezt a zenét, mert szüleim nagyon konzervatívak voltak. Jódarabig nem hallgathattam más zenét. Úgy kellett belógnom a haverokhoz, hogy meghallgassam a rap albumaikat. Blues zenén és Muddy Waltersen nőttem fel, nem hallgathattam szemetet. Olyan zenét hallgattam, amely már akkoriban 40-50 éves volt.
És milyen volt az első zenekari fellépésed?
Aztán volt egy igazán gáz bandánk, a négy tagú álló Forever Questioned, akikkel akusztikus zenét játszottunk. Már-már emósok voltak. Gyűlöltem velük játszani. Két hétig voltam a csapatban, aztán nem bírtam tovább.
Aztán DJ is voltam. DJ Joyride [joyride ~ sétakocsikázás] volt a művésznevem. Nem is tudom, miért azt választottam. De akkoriban, amikor texasi srác voltam, jól hangzott. Legszívesebben bepattantunk volna egy kocsiba és keresztül-kasul szeltük volna a texasbéli Midlandet.
Rádiós DJ voltál vagy klub DJ?
Mobil DJ voltam. Első melómat afféle poénból csináltam. 14 éves voltam és egyik haverom bátyja DJ volt, aztán ő abbahagyta, de otthagyta nekünk a teljes felszerelést, mi meg kitaláltuk, hogy rendezünk egy bulit a haveroknak. Aztán olyan jól sikerült, hogy valaki egyszer azt mondta, hogy ha elmegyünk hozzájuk DJ-nek egy buliba, 50 dollárt fizetnek óránként. Ez meg királyul hangzott, úgyhogy megcsináltuk. Mire 16 éves lettem, már 150 dollárt kerestem óránként. Én voltam a DJ a nővérem szalagavatóján, a saját iskolai bálomon, esküvőkön, különböző bulikon.
Szerettem DJ-zni, sok tapasztalatot szereztem belőle, amit most fel tudok használni a 100Monkeys-nál. Mai napig összeírjuk a lejátszási listát, mielőtt belekezdenénk a zenélésbe, és előtte kipuhatoljuk a hallgatói igényeket is. Mi sok hangszeres váltást csinálunk előadás közben, úgyhogy ezt elpróbáljuk, és ki kell találni, mi a dalok legjobb sorrendje, az, ha mondjuk három számot ugyanazon a hangszeren játszunk, vagy ha egyfolytában váltogatjuk a hangszereket. Ezek mind-mind a DJ-zős napjaimig visszanyúló szokások.
És mi hozta lázba a közönséget?
DJ Flex 'Are You Ready'-je nagy siker volt. Az egész arról szólt, hogy azt kiabálják benne, hogy "Készen állsz?", miközben valami jó kis house alap megy. Ezt fogtam és összemixeltem egy Szezám utcás meselemezen található egyik mesével, aminek meg az volt az eleje, hogy "Készen állsz, hogy meghallgasd a mesét?" Úgyhogy ezeket összekevertem úgy, hogy a mesének a szövege ment a house alapokon, amitől olyan lett az egész, mint egy mese, amire táncolni lehet. Úgyhogy ezt igazán szerettem a DJ melóban, hogy szórakoztattam az embereket, és olyan zenét játszottam, amire táncolhattak.
Carl Cox volt a másik, amit nagyon szerettem játszani, és még Basement Jaxx.
Egyszer találtam egy nagyon fura számot Dallasban, amikor meglátogattam a nővéremet a főiskolán. Úgy kezdődött, mintha egy repülőgép szállna le valahol. Egy Sal Dano nevű srác játszotta, és az volt a címe, hogy 'Hands up'. Imádtam játszani. Nagyon beteg szám, viszont jól hangzott Carl Cox-szal. Mindezt megfűszereztem még egy kis pikáns Wolffal is, hogy legyen egy kis zamata.
De hogy jutottál el attól, hogy 6 éves korodban kizárólag az 50-es évek zenéit hallgathattad, addig, hogy 14 évesen már diszkózenét kevertél?
Valahogy így alakult. Sok különböző hatás ért életem során. Mikor nagyszüleim meghaltak, apám nekem adta a régi lemezeiket. 10 éves voltam akkor, vagy így valahogy, és az mind 50-es évekbeli szám volt. Apám a bluest szerette, anyukám a musicaleket. Nővéreim techno és house zenét hallgattak. A legelső CD, amit saját pénzemből vettem... a dallasi emberek akkortájt a rap és a hiphop világát élték, nekem viszont fogalmam sem volt, mik ezek. Megkértem anyukámat, hogy vigyen el egy hanglemez-üzletbe, de fogalmam sem volt mit vegyek, viszont nem akartam, hogy ne tudjak a ezekről a rapes témákról beszélgetni. Így aztán vettem egy 'The Source Presents Hip Hop Hits: Volume 1' CD-t. Azon rajta van pl. Wyclef 'Stayin Alive' című száma is. Az lett az egyik kedvencem. Szóval valahogy így történt az átmenet, a fejlődés. Sokat utaztam gyerekként - két-három évente új helyre költöztünk - úgyhogy sok hatás ért. Nagyon eklektikus ízlésem van.
Forrás itt, és az eredeti cikkben a szóban forgó zenéket is meghallgathatjátok. Jó, amit Jackson mixelt össze, azt nem, de az eredeti számokból jó sokat belinkeltek a szerzők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése