A PAPERMAG magazinban jelent meg nemrégiben Jackson saját cikke, amelyet saját fotójával illusztrált, és egyik utazós kalandjáról szól. Megpróbálom lefordítani, bár tartok tőle, hogy Jackson saját stílusát nehéz lesz átadnom. De megpróbálom. Fogadjátok szeretettel! :)
2010 tavasza volt, én pedig szerelmes voltam. A nő, aki rabul ejtette a szívem, egy 2006-os fekete közönséges Gibson Les Paul volt. Az Angyalok városában találkoztunk a 25. születésnapomon. Azt akarta, hogy vigyem haza, és én is tudtam, hogy ez több lesz, mint egy egy éjszakás kaland. Igazi szerelem volt - nem az első - de az utolsó a vonósok és pengetők hosszú sorában. Szerelmünk elektronikus volt. Ő énekelt nekem, én pedig tudtam, hogy Bettynek fogom hívni.
Úton voltam az együttesemmel, a 100 Monkeys-zal, Észak-Amerikában turnéztunk. A turnénak ezen szakaszában kis kocsmákban léptünk fel, egy öreg Ford kisteherautóhoz kötött kis lakókocsival jártuk az országot, amelyet kis Scion XB követett. Semmilyen formában nem volt luxusutazás, viszont személyes kapcsolatot tudtunk tartani a rajongókkal.
A turné végén a 100 Monkeys visszatért szülőhazájába, Kaliforniába, azon belül San Franciscoba. Volt egy szabadnapunk, hogy felfedezzük a várost, mi azonban egy ütött-kopott próbateremben töltöttük az időt, nem messze az ipari városrész fő kikötőjétől. Új számokat írtunk Los Angelesbe való visszatérésünk alkalmából, következő lemezünkre, a Liquid Zoo-ra. Végülis a zene miatt voltunk itt, és egyébként is hajtottunk már végig a híres Haight-Ashburyn, most otthon éreztük magunkat ebben a lyukban is. Inkább zenéltünk, mint várost nézzünk.
Próba után meglehetős össze-visszaságban rakodtunk kifelé, viccelődtünk, sört kortyolgattunk, visszapakoltuk a hangszereket és a felszerelést, amelyeket egy halványan megvilágított egy irányú utcácskában sorakoztattunk fel egymás mellé. A "Prayer" című számunk félig megírt szövegét dúdolgattam, míg a turnémenedzserünket irányítgattam, aki kisteherautóval hátrált a szűk kis utcában. Bár én "őrködtem" a hangszereink felett, (bevallom) kiestek a látószögemből értékes eszközeink és felszereléseink. Hamar megtanultam, hogy ilyen hibát soha többé nem véthetek. Eltűnt ugyanis szeretett Bettym.
Pánikba estem, érzékeim kifinomultak. Szinte éreztem a sós San Francisco-i levegő ízét, amelybe a szén-dioxid édeskés szaga keveredett, és éreztem saját félelmemet is. Éreztem a mérföldekkel arrébb lévő öböl illatát is, amely úgy nyaldosta a partokat, mint egy izgatott Jack Russel terrier. Aztán a szemem sarkából megláttam egy alakot. Utánafordultam: "Hééé!" A rövid felkiáltás ezt jelentette: "Te rohadék! Az az én gitárom! Húzd vissza a beleidet, mielőtt levágom a lopkodós ujjaidat és olyan mélyen belenyomom azokat minden lehetséges testnyílásodba, hogy a szüleid vissza akarnak majd menni az időben, és azt kívánják, hogy soha ne teljesedett volna be a vágyuk évekkel ezelőtt, amikor még csak egy úszó kis geci voltál apád bal heréjében!"
Az árnyalak futni kezdett, úgyhogy én is így tettem.
Vannak pillanatok, amelyekre örökké emlékezni fogsz, és vannak olyan pillanatok is, amikor a levegőben szállva felébred benned a jogos harag és felháborodása dühe, amikor szerveid olyanok lesznek, mint az üstökösök a kozmoszban robbanás után, mind egyként küzdenek egy gitártokért, amelyben egy mahagóni ébenfa tárgy pihen, szíved pedig vérzik és darabokra van törve. Megragadtam az árnyat, az pedig visszaütött vadul ököllel és könyékkel. Beleütöttem a kezemet a betonba, hogy hárítsam az ütést. Rávetődtem a vergődő és lengő végtagok közt a gitártokra, ahogy a fejemből kiáramlott a vér. Az árnyék hirtelen eltűnt. Újra kaptam levegőt. Egyedül voltam, kedvesem pedig a karjaimban.
Forrás
A turné végén a 100 Monkeys visszatért szülőhazájába, Kaliforniába, azon belül San Franciscoba. Volt egy szabadnapunk, hogy felfedezzük a várost, mi azonban egy ütött-kopott próbateremben töltöttük az időt, nem messze az ipari városrész fő kikötőjétől. Új számokat írtunk Los Angelesbe való visszatérésünk alkalmából, következő lemezünkre, a Liquid Zoo-ra. Végülis a zene miatt voltunk itt, és egyébként is hajtottunk már végig a híres Haight-Ashburyn, most otthon éreztük magunkat ebben a lyukban is. Inkább zenéltünk, mint várost nézzünk.
Próba után meglehetős össze-visszaságban rakodtunk kifelé, viccelődtünk, sört kortyolgattunk, visszapakoltuk a hangszereket és a felszerelést, amelyeket egy halványan megvilágított egy irányú utcácskában sorakoztattunk fel egymás mellé. A "Prayer" című számunk félig megírt szövegét dúdolgattam, míg a turnémenedzserünket irányítgattam, aki kisteherautóval hátrált a szűk kis utcában. Bár én "őrködtem" a hangszereink felett, (bevallom) kiestek a látószögemből értékes eszközeink és felszereléseink. Hamar megtanultam, hogy ilyen hibát soha többé nem véthetek. Eltűnt ugyanis szeretett Bettym.
Pánikba estem, érzékeim kifinomultak. Szinte éreztem a sós San Francisco-i levegő ízét, amelybe a szén-dioxid édeskés szaga keveredett, és éreztem saját félelmemet is. Éreztem a mérföldekkel arrébb lévő öböl illatát is, amely úgy nyaldosta a partokat, mint egy izgatott Jack Russel terrier. Aztán a szemem sarkából megláttam egy alakot. Utánafordultam: "Hééé!" A rövid felkiáltás ezt jelentette: "Te rohadék! Az az én gitárom! Húzd vissza a beleidet, mielőtt levágom a lopkodós ujjaidat és olyan mélyen belenyomom azokat minden lehetséges testnyílásodba, hogy a szüleid vissza akarnak majd menni az időben, és azt kívánják, hogy soha ne teljesedett volna be a vágyuk évekkel ezelőtt, amikor még csak egy úszó kis geci voltál apád bal heréjében!"
Az árnyalak futni kezdett, úgyhogy én is így tettem.
Vannak pillanatok, amelyekre örökké emlékezni fogsz, és vannak olyan pillanatok is, amikor a levegőben szállva felébred benned a jogos harag és felháborodása dühe, amikor szerveid olyanok lesznek, mint az üstökösök a kozmoszban robbanás után, mind egyként küzdenek egy gitártokért, amelyben egy mahagóni ébenfa tárgy pihen, szíved pedig vérzik és darabokra van törve. Megragadtam az árnyat, az pedig visszaütött vadul ököllel és könyékkel. Beleütöttem a kezemet a betonba, hogy hárítsam az ütést. Rávetődtem a vergődő és lengő végtagok közt a gitártokra, ahogy a fejemből kiáramlott a vér. Az árnyék hirtelen eltűnt. Újra kaptam levegőt. Egyedül voltam, kedvesem pedig a karjaimban.
Forrás
Tyű ez de kemény :) Nem gondoltam, hogy Jacksonnak ilyen oldala is van... Ha lehetséges még jobban belezúgtam :D
VálaszTörlésLylia
Én már nem először találkozom olyannal, amikor egy zenész "szerelmes" a gitárjába, de Jacksontól furcsa volt olvasni. De azért aranyos na. :)
VálaszTörlésL.O.V.E. :)
VálaszTörlés